Jobb a békesség…
Békesség… A hazug szereposztások, az erőszakos látszatnyugalom és a minden határon át kergetett illúziók ringató öntudatlansága. Trend, divat, majmolás...
Valóban jó elpazarolni egy emberöltőt arra, hogy megfeleljünk valaminek, ami önmagában csak a mi megfelelési kényszerünk miatt létezik? Mi hoztuk létre, hogy tartozhassunk valahová, de a teremtményünk felzabálja a maradék egyéniségünket. Hiszem, hogy ha létezik egy minden felett álló hatalom, egy elme, egy teremtő erő, nevezzük bár akárhogyan, akkor a szándéka nem ez volt, amikor a békesség fogalmát alkotta meg éppen. Furcsa paradoxon, hogy szürke egyenmasszaként hömpölygünk dicsérni az egyén sokszínűségét hirdető tanokat és azzal válunk a tömeg részévé, hogy az ezt elutasító idézeteket harsogjuk.
Egy történet az élet határokat nem ismerő humorérzékéről:
Budapest, meleg, benzinszagúan kókadozó nyári délután. A piros hetesen zötyög a nép, dől és rázkódik a sok elfásult ember. Izzadt foltok az ingeken, szürke foltok a szemek előtt.
Az egyik ülésen egy láthatón illuminált, ám békés fiatalember ül, alkoholtól nehéz szemhéja mögül biztatóan mosolyog a világra. Az egyik fékezésnél egy fiatal nő megtántorodik, próbál megkapaszkodni, közben a táskájából csilingelő, színes zuhatagként ömlik az aprópénz, szemöldökcsipesz, rúzs és ki tudja még miféle nélkülözhetetlen női holmi a busz padlójára. Arcpír, zavartság mindenhol. Mindenki kifelé néz, jé, nézd csak, ott, látod? Fájdalmasan természetellenes szögben kitekert nyakakon rezzenéstelen arcok fedezik fel újra a sokat látott házak részleteit. De nicsak, él még a jellem! Délceg ifjú lép elő, határozott, segítőkész. Kezdi felszedni a temérdek apróságot! De jaj… Egyik hajló mozdulatánál véletlenül előtör az alfarhang jellegzetes, fojtott trombitaszóhoz hasonló repedt robaja. Ez így már sok. Sokk. A zavarodott jelenet immár véglegesen és kezelhetetlenül kínos, fagyott pillanattá merevedik.
Az előbb még egyedüli segítő fiatalember a kín középpontjává válik. Mit buzgólkodik ez itt... Lassan, feltóduló vértől lángoló arccal még tesz pár tétova mozdulatot, majd felegyenesedik és megpróbál kihúzódni a képből, távolra, el a lesütött pillák mögül is égető megvetéstől. Senki sem mozdul, a busz halad. Egyszer csak mint távoli fuvola, lágy és éneklő hangon szól az illuminált fiatalember, hangjában az a semmivel sem törődő derű, ami oly jellemző az alkoholos befolyásoltság eme stádiumára, ujjával egy távoli szék alá mutat:
-Figyelj csak fingós, még ott is van egy húszas…
Az előbbi csend jégtábla falai recsegve hullanak alá, a kitörő nevetés egyszerre szakad ki a fröcsögő bunkó állat jelzőkkel, végre mindenki saját zavarának foka alapján fejtheti ki véleményét, élheti meg a visszafojtott lélegzet utáni első levegővétel felszabadult eufóriáját. Lassítunk, megálló, a szereplők sietős távozásával a hangulat is oda. Csak egy nyári délután marad a büdös, meleg buszon, úton a Keleti felé.
Érdemes-e néha akkor is kinyitnod a szádat, ha más nem teszi? Kell-e némi vállalható, mosolygós delírium az élethez? Vagy jobb a békesség? Ez lenne az?
Ha kimondod azt, amit mindenki más is úgy gondol, akkor te leszel az összeférhetetlen, a lázadó, a radikális. Vállalod? Kapsz egy hatalmas adagot egy feszítő, felgyülemlett és erővel kordában tartott agresszióból. Szélsőséges leszel. Vállalhatatlan és bunkó.
Rád zúdul mindaz a harag, amit mindenki maga iránt is érez, a düh, hogy te azt mondtad ki, amit ő nem mert, a kényelmetlen helyzetek kínos feszengésének zavara, a visszafojtott ordítás, az el nem csattant pofonok… Minden, ami ott lapul a zsebében az összes békés játékosnak, az időzített érzelmi pillangókés.
Ez a hatalmas mennyiségű elnyomott energia ott feszül a mindennapokban, az élet egészében.. Elég a reggeli vagy délutáni városi forgalmat nézni, elég elmenni egy boltba, ahol kettőnél több ember áll sorban, de néha elég csak a gyermekeink szomorú, értetlen arcára tekinteni. Szépen, lassan, de könyörtelenül bedaráljuk őket is, sőt, mindenkit, mert fáradtak vagyunk önmagunk lenni. Belefáradunk a törékeny és értelmetlen, de mégis szükségesnek vélt békesség status hajszolásba. Réveteg mosollyal, ahogyan naftalin illatú nagymamák merengenek régi bálok emlékén, beletörődően, maradék saját önálló véleményünk utolsó, alig pislákoló lángjánál még eszünkbe jut, hogy dejólenne mert volt olyan is amikor…
De már nincs saját vélemény. Nincs önálló, csak közösségi lét.
Szarni sem megyünk már posztolt szelfi nélkül, azért járunk edzőterembe, hogy más is lássa, hogy ráérünk erre is jólétünk okán, bárgyú, ezoterikusnak hitt idézetek és csíííííz képek millióival tudatjuk a világgal, hogy itt vagyunk, nyugalom, részei vagyunk a rendszernek. Ha megerősítés kell, számíthattok ránk is, mi is egy vagyunk a millióból. Szívecskék és csöpögő cuppogások követik útszéli mérföldkőként utunkat a totális arctalan elhülyülés felé. Talán ezért nincs "dislike" gomb sem. Jobb a békesség….
